PASSO

Kerékpártúra 2007.

Törökország 1. rész:

Már egy ideje érlelődött bennem ez a törökországi túra, bár pontosan nem tudnám megmondani, hogy az eredeti tervek mikorra is nyúltak vissza. Mindenesetre 2007-re érett meg annyira a gyümölcse a tervezgetésnek, hogy el is indultam. Jó kondiban voltam, ebben az évben már volt is egy külföldi túrám a Dolomitokba, sokat tekertem egyébként is, tudtam mire vagyok képes.

Az eredeti ötlet sokat módosult, mire a kész túraútvonal összeállt. Júliusban utaztam fel Veszprémből Budapestre, hogy a vonatjegyet megvegyem szeptember eleji indulással Isztambulba a Transzbalkán Expresszre.

Nagyon nehéz volt a cuccok összekészítése, hiszen meglehetősen összetett túrát terveztem: nagyrészt kerékpártúra, de bizonyos helyeken - amúgy pihenésképpen - gyalogtúrára is sor került volna a tervek szerint, méghozzá igen nagy magasságokba szándékoztam felmászni. Ennek megfelelően mind előre, mind hátra igen megrakott csomagok kerültek. Persze, mivel a vonaton hivatalosan nem lehetett biciklit szállítani, ezért erre is külön stratégiát kellett kitalálnom: az oldaltáskák egy hatalmas táskába lettek rakva, míg a szétszedett kerékpár egy másikba. Így máris megfeleltem a szabályoknak.

1. - 2. nap:

Nem akarom ecsetelni, milyen nehéz volt a vonatút már Veszprémből Budapestre is ezekkel a hatalmas csomagokkal. Szerencsére a Keletiben egy fickó segített a cuccokat átvinni ahhoz a vágányhoz, ahonnan a Transzbalkán indult. Alig fértem el a kabinban, de szerencsére más nem volt benn, egyedül utazhattam. Ez nyilván a szeptemberi időpontnak is köszönhető volt.

Senkinek ne legyenek illúziói: az expressz tulajdonképpen csak egy vagon volt, amit egyik vonatról csatoltak a másikra, volt egy hely Romániában, ahol 3 órát állt az egy szál vagon a semmi közepén egy másik vonatra várva. A román-bolgár határon már megmutatkozott a kelet-európai mentalitás, a román vámos meg akart büntetni, mert szerinte túl sokmindent szállítok. Nagyon határozottan küldtem el a francba, bár egy percre sem volt kétségem afelől, hogy rizikót vállalok, de nem jött vissza, a vonat tovább indult. Aztán egy részeg bolgár kalauz tette ugyanezt, de ő az éjszaka vonatra szállt katona kísérőket (nesze neked Európa...) is segítségül hívta. Először határozottan állította, hogy a büntetés 10 euro, de aztán érdekes módon öt perc múlva már csak 5 euro volt, aztán amikor kifizettem, a számla másolatát adta, nem az eredetit, ahogy kellett volna. Szóval kétség sem férhetett ahhoz: átverés és lenyúlás volt...

Transzbalkán "Expressz"

3. nap:

A török határon (az éjszaka közepén) le kellett szállni a vonatról vízumot venni. Ez rendben meg is történt minden probléma nélkül. Napfelkelte után egy török kalauz is látogatását tette a kabinomban, érdeklődve hallgatta a túrám terveit, nagyon sok sikert kívánt. Úgy tűnt, a román-bolgár sötétség után csak kisütött az értelem és kultúra napja: nem várt helyen, Törökországban...

Délelőtt érkezett a vonat Isztambulba. Leszálltam a vasútállomáson a sok cuccommal, először nem tudtam mi tévő legyek, mert a Vangölü Expressz Isztambul ázsiai oldaláról indult tovább túrám választott kiindulópontjához: Tatvanba. Először arra gondoltam, hogy egy taxiba szállok és kényelmesen átautózom a Gibraltári-szoroson a másik kontinensre, de a tarifa kissé elbizonytalanított. Ezért stratégiát váltottam: összeszereltem a biciklit egy negyed óra alatt (otthon begyakoroltam!), felraktam rá az oldaltáskákat és a kikötő felé vettem az irányt, hiszen Jules Verne-től Rejtő Jenőig mindenki megírta már: ott dől el minden fontos dolog. Óvatosan gurultam lefelé a tengerpartra, mert az első féket (ami tárcsafék volt) nem volt kedvem és időm sebtiben összerakni, ezért egyelőre csak egy fékkel rendelkeztem még.

Az, hogy a kikötő milyen fontos szereppel bírt, már messziről látszott. Emberi forgatag, horgászok, árusok egyszerű hétköznapi emberek kavalkádja, igazi keleti hangulat fogadott. Hamar kiderült az is, hogy számtalan hajó indul át a szoroson Ázsiába, ráadásul a taxisok által kínált ár töredékébe került a jegy. Az egyik hajóra én is felszálltam biciklimmel, utazás közben összehaverkodtam egy laza török fickóval, aki különféle tippekkel látott el utazásomhoz. A túloldalon még színesebb hangulat fogadott. Ez már igazán a Kelet volt...

A kikötőben

Én is csodálkoztam azon, milyen hamar megtaláltam az ázsiai oldal főpályaudvarát. Kulturált és tiszta volt, a jegyeladók beszéltek angolul. Esküszöm, hogy a MÁV csak szeretne ott tartani, ahol a török vasúttársaság! Az is megoldódott, amitől a leginkább tartottam: a bicikliszállítás. Kiderült, hogy magától értetődően lehet szállítani a vonaton egy külön őrzött vagonban, ráadásul olcsón. Nagy kő esett le a szívemről, hiszen még majdnem két napnyi vonatút állt előttem. Késő délután indult a vonat, addig még volt néhány órám, ezért tekertem egyet addig a Márvány-tenger partján.

Pályaudvar Isztambul ázsiai oldalán

Időben visszatértem a pályaudvarra, ahol felraktam a „raktárvagonra" a biciklim, én meg elfoglaltam kabinomat. Csakhamar elindultunk. Órákba telt, mire elhagytuk Isztambult. Irtózatosan nagy, leírhatatlanul hatalmas az a város...

4. nap:

Egész nap kabinomban pihengettem, az ablakon keresztül figyelgettem a tájat, ami egyre kietlenebb lett, ahogyan kelet felé haladtunk. Egyedül Kayseri-nél mutattam heveny érdeklődést, mert innen látszott az Erciyes nevű hatalmas vulkán, amire visszafelé jövet - a tervek szerint - fel akartam mászni. Irtózatos volt a forróság nap közben.

Kilátás a Vangölü Express leghátsó vagonjából

5. nap:

Már egészen korán felkeltem, nem bírtam aludni. Tudtam, hogy órákon belül megkezdődik a túra. A vonat olyan kietlen tájon haladt végig, ami szinte sivatagnak volt nevezhető. A forróság szintén azt juttatta az eszembe. Aztán hegyek tűntek fel, majd dél körül házak: Tatvan külvárosa. Koszos gyerekek szaladtak a vonat felé, közben köveket hajigáltak. Ez nem volt túlontúl szimpatikus...

A vonat csakhamar megállt. Tatvan vasútállomására érkeztünk. Leszálltam, aztán a kerékpáromat is lecibáltam a vagonból. Árnyékba húzódtam, miközben a vonatról leszálló emberek szépen eloszlottak, csak néhányan maradtak a közelben. Ezek élénk érdeklődéssel figyelték, ahogyan elővettem a szerszámokat, a féktárcsát és csendben szerelni kezdtem a precíz beállítást igénylő tárcsaféket. Két rendőr jött közelebb, de aztán szemlátomást meggondolták magukat, visszahúzódtak az épületbe. Lassan befejezni készültem a kényes műveletet, amikor hirtelen árnyék vetült rám. Felnéztem. Egy osztagnyi állig felfegyverzett katona állt körbe...

Egy pillanatra - bevallom őszintén - megemelkedett az adrenalinszintem. Egyikük, egy fiatal, értelmes kinézetű srác egészen közel lépett hozzám, és közölte: néhány kérdést kell feltenniük. Biccentettem, hogy felőlem rendben. Megnézték az útlevelem, aztán kérdéseket kezdtek feltenni útirányommal kapcsolatban. Mivel a kormánytáskába már be volt készítve egy jó térkép, ezért azon kezdtem mutogatni: a Van-tó és az iraki határ közötti hatalmas hegységben vezető utakat mutattam meg először. „Nem, oda nem mehetsz!" - volt a határozott válasz. Visszahőköltem. Mutattam még egy változatot, de a válasz megintcsak ugyanaz volt. Azután a tótól északra fekvő útra mutattam. „Az rendben van!" - mondta a katona. Indulni készültek, de odaszóltam az egyiküknek: „miért nem mehetek arra?" Odaszólt valamit a többieknek törökül, aztán hozzám fordult: „Nem beszélünk angolul!" - közölte hibátlan angolsággal, aztán elvonultak. Ekkor vettem észre, hogy az előbb látott rendőrök szinte rémülten kucorodnak az állomás épületében és onnan figyelgetnek kifelé. Ahogy a katonák elmentek, kijöttek hozzám és beszélgetni próbáltak. Kedvesek voltak. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy itt valami hatalmas titok lappang. Valami titok, amit minden itteni tud, csak én nem tudhatok...

Folyt. köv.

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat