PASSO

KERÉKPÁRTÚRA MESSZEBBRE ÉS MAGASABBRA...

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

4. nap:

Reggel azért egy ideig zavartan pislákoltam kifelé, vajon milyen idő is van tulajdonképpen? Nagyon borús volt az ég, néha mintha csepergett is volna, szóval nem tudtam egy darabig eldönteni, mi tévő legyek. Ilyenkor érdemes azt csinálni, amit egyébként is szoktam: egy jó forró kávé elkészítése és elfogyasztása közben az eseményeket figyelni.

Mivel sokkal rosszabbra nem fordult az idő, összepakoltam és elindultam. Néha szemerkélt, de katasztrofálisnak semmiféleképpen nem tudtam volna mondani a helyzetet. A kerékpárút továbbra is a folyó partján ment, egy helyen a vízirigókat figyelgettem, miközben átkeltem a kis fahídon. Volt egy nagyon hangulatos kis alagút is, több kerékpárossal is összefutottam a bejáratánál.

Alagút a kerékpárúton

Amikor Bruneck-be értem elhatároztam, hogy veszek egy-két péksüteményt reggelire. A zsákmányommal egy padot kerestem, aztán megreggeliztem. Nagyon hangulatos egy város ez a Bruneck (Brunico), megért egy kis nézelődést is!

Bruneck/Brunico

A kerékpárút továbbra is nagyon igényesen volt megoldva, néha ugyan voltak kisebb salakos részek, de többnyire burkolt utakon haladt nagyon látványos környezetben. Ha néha megpillantottam a főutat a fák közül, nem is bántam, hogy nem ott megyek, mert hatalmas, sokszor bedugult forgalom ment rajta.

Mühlbach után az eredeti tervek szerint Sterzing (Vipiteno) felé fordultam, de az erős szél és gyakran nekikeseredő eső miatt úgy láttam jobbnak, ha nem kelek át a Jaufenpass nevű hágón, hanem Bolzano felé gurulok le a völgyben, ezért vettem egy 180 fokos fordulatot. Egy idő után elhagytam a kerékpárutat, mert nagyon kacskaringózni kezdett az almáskertek között, inkább az országúton mentem tovább. Egy kicsit forgalmas volt, de azért ennél sokkal rosszabbat is láttam már. Aztán valahogy Waidbruck környékén ismét nagyon szimpatikus lett a bicikliút vonalvezetése, így visszatértem rá és ezt nem is bántam meg. Nagyon kényelmesen ereszkedtem lefelé a völgyben a jó minőségű úton, néhol még saját alagútjai is voltak. Az idő fokozatosan kiderült, néhol már a nap is kisütött.

Bolzano-ban nem szándékoztam császkálni, az azonnali továbbindulás mellett döntöttem. Egy kerékpáros útbaigazított, de aztán már a jól kitáblázott kerékpárutak mentén kényelmesen haladtam. Egy kerékpárút elágazásban én a Meran felé vezető utat választottam, a bicikliút kivezetett egy folyó, az Etsch partjára. Nagyon sok kerékpáros tekert errefelé, jó volt látni, hogy ilyen is van a világon. Egy ponton visszatekintve a városra nagyon szép volt a kilátás, ahogyan mögötte a Dolomitok csúcsai emelkedtek. A völgyben lefelé gurulva a város mellett nem láthattam őket. Elfogott ismét a vágy, hogy közöttük tekerjek, de csakhamar lehűtöttem magam: olyan fáradt voltam, hogy örültem ha Svájcig eljutok.

Visszanézve Bolzano felé

Haladtam tovább Meran felé. Ahogyan egyre közelebb értem a városhoz, kiderült, hogy nem is vagyok annyira lemaradva az aznapra tervezetthez képest, sőt, egészen jól álltam. Észak felé fenyegető fellegek uralták a hegyvidéket, de úgy tűnt, hogy nem felém tartanak (mindenesetre megerősítettek abban: jó, hogy nem arra mentem). Meran-ban ismét útbaigazítást kértem egy biciklistől, aki azt is elmondta, hogy kiváló kerékpárút vezet arra, amerre menni szeretnék. Így nemsokára már a Vinschgau nevű völgyben tekerhettem Európa hágó-óriása, a Stelvio, vagyis Stilfserjoch felé. A völgy elejében máris kemény szerpentinek kezdődtek, de ezek a szerpentinek a kerékpárúton voltak! Na, ilyet sem láttam még.

A kis emelkedő után a völgyben elterülő folyócska partjára vezetett ki az út, ezen kényelmesen tekerhettem. Sok kerékpáros volt még mindig a bicikliúton, pedig lassan már sötétedni kezdett. Egy bokros helyen aztán megálltam és betoltam a gépet a susnyásba, ahol egy nagyon jó kis tisztásra bukkantam ki. Meglepő módon még egy pad is volt a szélén, valószínűleg valami tini suhancok hozhatták ide, holmi hajdani iszogatás kellékeként. Mindenesetre összkomfortosnak ítéltem meg a helyet, így tábort vertem.

5. nap:

Kora reggel keltem, nagyon szépen sütött a nap, bár iszonyú hűvös volt még. A kávé után elindultam, a kerékpárút továbbra is a folyóparton haladt, nem emelkedett túlságosan. Aztán egy helyen egy hídon átkeltem a túloldalra, majd egy másik hídon ismét vissza. Kastelbell-ben megpróbáltam bevásárolni, de vasárnap lévén semmi nem volt nyitva. Aztán Latsh-ban találtam egy nyitott boltot, ahol vettem némi elemózsiát.

Kerékpárút Vinschgau almáskertjei között

Egy helyen valami megmagyarázhatatlan módon elvesztettem az utat, de néhány kilométer országúti tekerés után ismét megtaláltam, innen kezdődött a keményebb kapaszkodó, bár ez még semmi nem volt ahhoz képest ami várt rám. A kerékpárút egy gyönyörű helyen végül „elvesztette" burkolatát, a következő néhány kilométert salakos úton tekertem. Sokan tekertek errefelé, különösen szép látvány volt egy idős házaspár nagyon megrakott kerékpárokkal.

Laas után egy almakert szélén az öntözőberendezések rendesen beterítettek, de nem bántam túlságosan, pedig nem volt az a gatyarohasztó meleg. Néhány kisebb és nagyon kellemes szakasz után az út Prato-ban lyukadt ki, nekem pedig itt kellett búcsút intenem a kerékpárútnak és Vinschgau-nak is egyben. Bár Prato-ban elmentem egy kemping mellett, és el is gondolkodtam azon egy röpke másodpercre, hogy aznapra csak annyi, majd inkább holnap mászom a Stelvio-ra, de aztán erőt vettem magamon és folytattam az utat. A fáradság felett átvette az uralmat a kíváncsiság. Elindultam felfelé a völgyben Nyugat-Európa második legmagasabb burkolt utas hágója felé.

Már a völgy elején megpillantottam az Ortler-Alpok legmagasabb tömbjét és rajta a gleccsereket. Bizalomgerjesztő volt mondhatom, de nem hagytam, hogy edzettségem totális hiánya miatti aggódalmam eluralkodjon rajtam. Ahogyan egyre feljebb jutottam, úgy jöttem bele egyre jobban, de azért a fáradság is kezdett egyre hangosabban a fülembe súgni valahonnan a mélyből...

Az Ortler-csoport útban a Stelvio felé

Trafoi-nál még egyszer majdnem elcsábultam egy kempingre, de aztán mégis győzött a hódítani akarás. Sok kerékpáros ment el mellettem, főleg szemből érkeztek gurulva, mivel lassan késő délutánba hajlott az idő, a mászók egyre kevesebben lettek. Egy kanyarban egy tandemes pár bíztatott, hogy már csak 12 km, de azért készüljek, hogy odafent elég hideg van.

A fák között tekerve egyre fantasztikusabb lett a kilátás. Messze mögöttem az Ötztaler-Alpok magasodott, előttem meg az Ortler kezdte átvenni az uralmat a völgyben. A szerpentineken haladva többször is megálltam fotózni és pihenni, többször csatlakozott hozzám egy-egy maradék csúcshódító országútis. Az a tény, hogy teljesen üres karbonszálas gépeik nyergében néhányan levegőt is alig kaptak, nagy erőt adott. Aztán a fahatár környékén az út hirtelen kibukkant a völgy felső részébe egy hotelnél (Berghotel Franzenshöhe), és én megláttam mi vár rám még. A meredek hegyoldalban kígyózott felfelé a szerpentinek végtelen sora. Ilyet ritkán lát az ember! Fantasztikus, de egyben félelmetes és kissé lelombozó látványt nyújt egy fáradt kerékpárosnak.

Hajtűkanyar

Ami még előttem van...

Eszembe sem jutott, hogy feladjam. Számoltam a kanyarokat ahogyan egyre feljebb jutottam, néha fotózni is megálltam, mert volt mire lőni a szabad helyeket a memóriakártyán. A hajdani Osztrák-Magyar Monarchia legmagasabb csúcsa, az Ortler fenyegetően borult fölém. Egyre közelebb jutottam a csúcshoz. Az utolsó kanyarban megálltam még egyet pihenni, aztán felértem a Stelvio-ra, 2760m magasra. Természetesen a Cima Coppi tábla is kint volt a hágóban!

Visszatekintés 1.

Visszatekintés 2.

Pihenő a Stelvio alatt

Nézelődtem, pihegtem egy kicsit. Egy motoros srác csinált rólam csúcsfotót, cserébe persze én is lekaptam. Aztán kicsit tényleg fel kellett öltöznöm, mert hideg szél fújt, bár a nap még szépen sütött. Kerestem egy szélvédett helyet és falatoztam egyet. Közben oda fújt hozzám a szél egy öteuróst, de mivel még közelben sem állt senki, így visszaadni nem volt kinek, ezért a régi gazdája helyett kénytelen volt velem beérni.

Passo dello Stelvio, alias Cima Coppi. Kerékpárosmezek a hágóban

Néhány perc múlva megkezdtem a gurulást. Nagyon fáztam, egy helyen meg kellett állnom, hogy megdörzsöljem a kezeimet. A gurulás során kellett jobbra fordulnom egy elágazásban, mert az az út egyből Svájcba vezetett át, míg ha balra fordultam volna, akkor továbbra is Olaszországban maradok. Nagyon látványos, hatalmas völgyben haladt az út ezen szakasza, és messziről látszott az elágazás. Amikor odaértem, fordultam is jobbra, itt egy kis emelkedő is volt egy kis útközi hágóba, az Umbrail Pass-ra. Senki ne gondoljon itt egy újabb gigantikus szerpentinsorra, kb. száz méter volt innen az emelkedő, amin túl már a svájci határ következett.

Kilátás a túloldalra. Látható az elágazás és az Umbrailpass is

Nagyon szép völgyben folytatódott az ereszkedés immáron Svájcban. Lassan már esteledett is, elég hűvös volt, mondhatom. Az út egy szakasza ráadásul burkolatlan volt, ami egy kissé kényelmetlenné tette a gurulást mert jobban kellett koncentrálni, de azért nagyon gázosnak nem mondhattam a helyzetet. Látszott, hogy néhány túramotorost is készületlenül ért ez a körülmény - ugyanis mivel az én jó minőségű térképem is végig aszfaltozottnak jelölte az utat, így gondolom az övék is. Az út egy bizonyos ponton ismét burkolt lett, ekkor már nem is volt nagyon messze a lejtő alján elhelyezkedő falu, Santa Maria Val Müstair. Az utolsó szerpentineken lett látható az a völgy is, amelyiken további utam vezetett fölfelé a következő hágó, az Ofenpass felé. A kora esti fények tették vidámmá aznapi utam utolsó perceit.

A falu előtt egy kemping is volt, mivel úgy számoltam, hogy másnap mindenképpen Davosba érek, egy fürdést azért feltétlenül be akartam iktatni, nehogy hatnapi kosz legyen az első, amit kiszúr rajtam nagybátyám. Be is kanyarodtam. Kifizettem a pénzt, sátrat állítottam. Éppen a fürdéshez készülődtem, amikor egy fickó jött oda beszélgetni hozzám. Kiderült, hogy ő is nagycsomagos kerékpáros. Nagyon jót csevegtünk, azt fájlalta, hogy szerinte egyre kevesebben vagyunk ilyenek.

A társalgás után fürdeni mentem, azután bebújtam a vackomba és főztem egy vacsorát. Közben a térképet bújtam, hogy a másnapi utat belőjem. Davos és köztem még két 2000m fölötti hágó is volt, a már említett 2149m magas Ofenpass és a Flüelapass, ami térképem szerint 2083m magasságba szökött. Bár pont az utóbbi adatnál volt egy hajtás a térképemen, ezért kissé elmosódott volt a szám, de ezzel nem törődtem túlságosan. Felhívtam apámékat is, hogy bejelentkezzem. Nagybátyámmal közösen elmagyarázták, merre kell menni a házig azután, hogy legurultam a Flüela-ról. A telefon után lefeküdtem aludni.

6. nap:

Reggel már korán talpon voltam. Megvártam, hogy a pékség felhozza az előző este megrendelt reggelit, aztán elindultam. Biztos ami biztos, még a faluban is megálltam egy boltban venni ezt-azt. Aztán a lovak közé csaptam, mert azonnal emelkedni kezdett.

Nagyon fáradtnak éreztem magam. Egy erdőben megálltam reggelizni, aztán hajtottam tovább. Nem volt valami szép idő, sok komor felhő borult a völgy és a hegyek fölé. Nem volt vészes az emelkedés egy darabig, de aztán Tschierv-nél kezdett begorombulni. Itt láthattam egy elég érdekes dolgot. Már elmentem aznap több olyan buszmegálló mellett, ahol kerékpárosok is álltak. A faluban végre láthattam azt a buszt is, amire vártak. Igazából semmi extra, egy normális buszról van szó, de a hátulján volt kerékpártároló is. Bravó. Van olyan hely a világon ahol ez is természetes!

Elindultak a szerpentinek is csakhamar! Nem kellett sokat tekerni, de a fáradtság miatt keménynek tűnt. Egy páros is megelőzött közben, kevéske cuccal málházott országútival voltak. A hágóban a szinte kötelező csúcsfotó elkészítése után beszélgetésbe elegyedtem velük. Mondták, hogy az Albula hágó felé mennek, de kissé aggódnak, mert cudar arrafelé az időjárás már két napja. Igaz ami igaz, már az Ofenpass-on sem volt az az igazi nyár, a távolban pedig még komorabb felhőket lehetett látni, mint azok, amelyek eddig kísértek utamon. Mondtam nekik, hogy én a Flüela-ra megyek, biztos, hogy ott sincs valami jó idő. Igen, azt hallották, hogy ott még havazott is. Na jó, mondom nekik, talán nem vészes, még 2100 sincs. Dehogynem, majdnem 2400, válaszolták. A francba, a hajtásnál elmosódott a 3-as 0-ásra, 2383 a valódi szám! Jobban megnéztem, tényleg hármas. Tököm tele, 300 méterrel magasabbra mászhatok. Na de sebaj, inkább kevés szöveg, sok tekerés a recept az ilyen helyzetek megoldására!

Útban az Ofenpass (Pass dal Fuorn)-ra

Gurulni kezdtem. A gurulás csakhamar újabb emelkedőbe ment át, utána folytatódott a lejtő. A hágótól számított 22km után értem Zernez nevű faluba, ahol jobbra kanyarodtam az Inn völgyébe. Szép kis folyócska! Mivel folyásirányba tekertem az elkövetkező 6 kilométeren, nem volt veszedelmes az erőkifejtés. Aztán Susch nevű faluban kellett balra kanyarodnom a tegnap este óta 300 méterrel magasabbra növő Flüela hágó felé. A faluban azért még ebédeltem is egyet egy padon, aztán úgy döntöttem, hogy a hágó minél hamarabb történő meghódításának egyetlen módja az indulás.

Nem kellett sokáig várnom arra, hogy megtudjam honnan kezdi el az út a meredekebb szakaszt, mert azonnal elkezdődött. A tájra igazán semmi panaszom nem lehetett, csak az időjárás aggasztott egy kicsit. Esni ugyan még nem esett egyáltalán egy cseppet sem, de lógott nagyon a lába. Egy-két helyen az utat javították, itt félpályás lezárások voltak. Egy ilyen helyen várakozva találtam egy lábatlan gyíkot.

Közeleg a rossz idő. Útban a Flüelapass-ra

Ahogyan egyre feljebb jutottam, bele kellett nyugodnom, hogy az eső elkerülhetetlen. A kérdés csak az, mennyit fogok esőben tekerni, ezért a nagyobb tempó mellett döntöttem. Két szemből érkező nagycsomagos túrázó teljesen zilált, vizes állapotban gurult el mellettem olyan esőruházatban, hogy még mélytengeri búvároknak is simán elmentek volna. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy odafenn olyan csodás idő lehet, hogy búvárfelszerelés kell, hogy túlélje az ember. Nekem mindössze egy kis esőkabátom volt polármellény kombinációval, de amíg felfelé mentem nem zavart a hideg. Néhány perc múlva esni kezdett. Esőkabát föl, lelkesedés le. Tudtam, hogy a túloldali gurulás übernagy szívás lesz.

Kilátás a Flüelapass felé tekerve

Nagyon szép volt a legfelső szakasz még esőben is. Több nagy vízesés mellett is elmentem. Csodaszép volt, de önkéntelenül is eszembe jutott az a nagy gurulás Skóciában azon a gyönyörű tájon a Skót-Felföld „bejáratánál", amit végig szakadó esőben tettem meg.

Felértem a Flüelapass-ra. Egy srác csinált rólam csúcsfotót, ahogyan a tábla mellett állok havasesőben, rövidnadrágban. 2°C volt, nem éppen trópusi hőség. Beálltam egy párkány alá egy büfé mellett, ahol is elfogyasztottam életem legdrágább kávéját, de kellett valami forró a szervezetemnek. Miközben ittam, egy fickó is beszélgetni kezdett velem, elmondta, hogy a Flüela nem csupán hágó, hanem maga a vonulat fontos vízválasztó is egyben. Keletre a Duna, nyugatra a Rajna vízgyűjtője van. Valamint sajnálkozását fejezte ki, hogy ilyen rossz időben kell tekernem.

Havaseső, hófoltok, Hawaii...

Elindultam. Az első szakaszon kb. 500 méterenként kellett megállnom, hogy megmelengessem az ujjaimat, mert a fékkart sem éreztem, annyira elfagytak. Nem ez volt életem legkirályabb gurulása, de ahogyan egyre lejjebb értem, legalább a hőmérséklet megtette azt a szívességet, hogy emelkedett egy kicsit, ha már az eső nem állt el.

Davosba érkezvén jobbra fordultam, mert nagybátyám Davos-Laret-ben lakott, ami nem volt Davos szerves része, hanem attól néhány km-re volt észak felé. Ekkorra már az eső kissé lecsendesedett. Egy kis emelkedő után ismét gurultam. Laret-ben megálltam egy pillanatra, felhívtam édesapámat, de ahogyan beszélni kezdtünk, már láttam őket ahogyan néhány száz méterre integetnek egy ház erkélyéről. Odatekertem. Nagyon megható pillanat volt. Összeölelkeztünk nagybátyámmal. Aztán vettem egy forró fürdőt, hogy „újraindítsam a rendszert". Utána nagy beszélgetés jött.