13. nap:

Egy kicsit tovább aludtam, mint szoktam, de természetesen nem túl sokkal. A reggeli kávé és összepakolás után megkezdtem a gurulást az ismerős völgyben. Nem bántam túlságosan, hogy ezúttal egy már „felfedezett" tájon jártan, mert Vinschgau nagyon a szívemhez nőtt idefelé jövet.

Merre is tovább? Persze Bolzano-ig az út adott, de mivel továbbra is úgy gondoltam, hogy a Dolomitok kihagyhatatlan, így onnan más útvonalat kellett kinéznem. Volt több lehetőség is, de én végül is előző este a Passo di Costalunga (1745m) felé vezető utat választottam, a térkép alapján arra következtettem, hogy látványos lesz az útvonal. Azért a világért sem akartam lebecsülni a viszonylag alacsony hágót, mert teljesen tisztában voltam azzal, hogy Bolzano-ig mennyit fogok veszíteni a magasságból: kb. 260-300m-re fogok legurulni. Így minimum 1400-1500m kapaszkodás mindenképpen várt rám, ha belekalkuláltam az esetleges visszagurulásokat is.

A gurulást, bár nem volt gyors, nagyon élvezetem, könnyed tekeréssel, nagy átlagot tartva suhantam Merano felé. Egy helyen véletlenül teljesen másfelé fordultam, mint idefelé, így egy darabig minden új volt, amit láttam. Sok kerékpárossal összefutottam, a leginkább egy brutál terepgépekkel felfegyverzett 50 év körüli házaspár tetszett. A nő suhant lefelé, de a férje egyfolytában behisztizett, mert nem bírta a tempót. Ilyenkor mindig fröcsögve üvöltözött előre az asszonynak, hogy lassítson, aki már persze messze járt. Jót röhögtem a fickón, a nőnek meg tisztelegtem egy sort gondolatban.

Az idefelé már bevált boltban szerettem volna bevásárolni, de a kis eltévelyedés azt is eredményezte, hogy ugyanaz a bolt nem állt rendelkezésemre, kinéztem tehát egy másikat. Olasz köszönésemre nagyon hűvösen reagáltak, így gyorsan németre váltottam, ami már inkább csalt mosolyt az arcukra. Megvettem reggelimet, amit egy közeli padon el is fogyasztottam. Ezután folytattam utam. Az almáskerteket öntöző berendezéseket kihelyező tulajok nem igazán vették figyelembe a kerékpárút nyomvonalát, így voltak helyek, ahol szinte bőrig áztam. Közben kisebb felhősödés is megindult, nem volt verőfényes napsütés.

Alma- és kerékpárosöntözés Vinschgau-ban

Csakhamar elhaladtam sátorhelyem mellett, aztán nemsokára már Merano-ban voltam ismét. Itt találkoztam egy idősebb nagycsomagos túrázóval, aki Velencébe tartott. Elég sokat beszélgettem vele. Különösen a technikai részletekkel kapcsolatban volt nagyon képben, elsősorban a fékrendszerről diskuráltunk.

A fickó még be akart menni Merano-ba is valamit vásárolni, így elváltak útjaink. A folyóparton továbbra is elég gyorsan haladtam Bolzano felé. A felhők ezen a ponton megsokasodtak, bár nem volt vastag a felhőréteg. Aztán érdekes módon Bolzano-ban már ragyogóan sütött a nap. Mi több, szinte kánikulai hőség támadt. Ennek nagyon nem örültem, mert az innivalóm teljesen elfogyott, és mivel addigra beköszöntött a kora délutáni szieszta, nemigen remélhettem nyitott boltot útközben.

Bolzano-n szinte átviharzottam (egy helyen álltam csak meg, hogy lefényképezzem a Soproner Strasse utcatábláját), aztán a város szélén boltkeresésbe fogtam. A meleg nem enyhült, sőt egyre melegebb lett. Több téves próbálkozás után találtam egy kutat, ahol megtöltöttem a kulacsaimat, aztán a leágazás keresésébe fogtam, amit - mint kiderült - nem is volt annyira egyszerű megtalálni, mint gondoltam. Ez részben annak is köszönhető volt, hogy a kerékpárút elkerülte a kereszteződést. Végül egy motoros fickó terelt a helyes útra, ami azonnal egy többkilométeres alagúttal kezdődött és természetesen emelkedett, így a haladás nemigen volt fénysebességű odabent. Lámpákat is be kellett izzítani, valamint a forgalom sem nyugtatott meg. Annyi előnye azért csak volt, hogy a hőmérséklet a kellemesebb tartományba váltott. A lefelé suhanó országútisok alig töredéke volt kivilágított, kicsit meg tudom azért érteni az autósok kritikáit. Az alagút végeztével rögtön kezdődött is egy másik, de azért végül belátható időn belül túl voltam ezen a szakaszon. Egy igazán látványos sziklaszurdokban folytatódott az út, sajnos egy bizonyos ponton még a magam mögött hagyott alagútra is nosztalgiával gondoltam vissza, mert ott legalább az út széles volt. Ezen a helyen okoztak kisebb gondot az előző teherautók.

Eggental

Nagyon szomjas voltam, ezért betértem egy kis útszéli kávézó-szerűségbe egy narancslére. Na persze borsos áron juthattam hozzá, de egy kicsit nagyobb életkedvvel folytattam az utat. A táj sem volt csúnya, az Eggental nevű völgyben pedáloztam felfelé, néha ráláttam már a Dolomitokra jellemző hegycsúcsokra is. Végül Ponta Nova-ban vásároltam be egy szieszta után kinyitott boltban, ekkor magamhoz vettem a szükséges mennyiségű italt és édességet egyaránt. Folytatódott utam felfelé. Komor felhők gyülekeztek, a Dolomitok irányában mintha dörgést is hallottam volna. Kis gondolkodás (és ebéd) után végül a továbbhaladás mellett döntöttem, ugyanis egy-két pillanatra eljátszottam a táborverés gondolatával - hátha eső jön. Az időjárás végül nem fordult rosszabbra, maradt a felhős-napos, tekeréshez ideális kombináció. Egy Welschnofen nevű kisvárosban aztán igazán nyögvenyelőssé változott a meredekség, egy helyen megálltam fotózni, és aztán alig tudtam elindulni. Szerpentinek kezdődtek, a táj még szebb lett. Fantasztikus hegyek mutogatták magukat! Ugyan továbbra is meredek volt az út, nagyobb szenvedést nem okozott. Egy gyönyörű tó bontakozott ki a fenyők közül jobb oldalt, a Lago di Carezza. Itt is tartottam egy kis pihenőt, azután már nem álltam meg a hágóig. Az út a felső szakaszon (kb. a Nigerpass nevű hágó útjának beágazása körül kezdődően) már egyáltalán nem volt meredek, ezen a részen még 1-2km-t tekeregve jutottam fel a hágóba, 1745m magasra. Kisebb fotózkodás és öltözés után a sok szépséget rejtő túloldal felé indultam, suhanós, meredek gurulás kezdődött. Két falun is áthaladva (Vallonga, Vigo di Fassa) értem le a Val di Fassa nevű völgybe, az út beleágazott a főútba. Észak felé fordítottam a kormányt, de már nem haladtam sokat, egy camping-et jelző táblánál jobbra kanyarodtam Pozza di Fassa-ban.

Lago di Carezza

A camping jól felszerelt és kényelmes volt (a zuhanyzóépület az egyik legjobb, amit láttam eddig), ráadásul nem is túlontúl drága. Felállítottam a sátrat egy jópofa cseh brigád tábora mellett, aztán megpróbáltam időjárás-információkhoz jutni Zoli cimborám által. Rövid telefonos egyeztetés után hidegzuhanyként ért másnapi előrejelzése, amit SMS-ben küldött: reggelre komoly hidegfront várható, ami hamar elhagyja a térséget, de délután kettőre jön egy másik, ami még jobban be fog tenni.

Úgy döntöttem, hogy az alapterv az lesz, hogy a hajnali-reggeli front után egy kicsit - lehet, hogy csak néhány kilométert - továbbtekerek, és az újabb front érkezése előtt keresek egy másik táborhelyet. Ugyanis a Sella-hegycsoport körüli utat terveztem be másnapra, a híres körön négy szép hágó is van (gyakorlatilag a hegy minden oldalán emelkedik egy). Közülük három is magasabb 2000 méternél, ráadásul a Dolomitok két legmagasabb hágóját (Passo Sella, Passo Pordoi) is útba ejti az ember. Azt hiszem természetes, hogy inkább tököl az ember plusz egy napot a környéken, de inkább nem esőben tekeri végig ezt a kört.

Csakhamar álomba szenderedtem.

14. nap:

A beígért hajnali front még sötétben megérkezett. Dörgött-szakadt órákon át. Reggelre sem takarodott el, bár esővé mérséklődött így reménnyel töltött el a helyzet. Aztán Zoli előrejelzéséhez igazodva elállt, de tény az is, hogy a komor felhők ottmaradtak. Összepakoltam és elindultam. A városkában tekeregve újból esni kezdett, ezért megálltam és felöltöttem esőgúnyámat. Így haladtam észak felé a völgyben. Egy boltba is betértem reggeliért, utána haladtam tovább felfelé az enyhe emelkedőn az esőben. Campitello di Fassa környékén aztán elállt, sőt a kibukkanó kék foltok teljesen bizalomgerjesztővé változtatták át az állapotokat. Canazei-ben - bár messze nem volt felhőtlen napsütés - annyira felbátorodtam, hogy a kör megkezdése mellett döntöttem. Úgy okoskodtam, hogy a következő front megérkezése előtt megmászhatom még legalább a Pordoi-t, aztán Arabba környékén szállás után nézek. De az is lehet, hogy még a következő hágó, a Passo di Campolongo is belefér, hiszen az nem is túl magas, alig néhány száz méter szint Arabba-ból. Ha így lesz, akkor a kör felét megteszem ma, tábort verek valahol, és még az időt sem pazarlom. Másnapra csak elmegy a rosszidő.

Elindultam tehát a szerpentineken a hivatalosan 1465m magasságban fekvő Arabba-ból a 2239m magas Passo Pordoi meghódítására. Az idő javulóban volt, a nap is kisütött néha-néha. Azért szeretem a Dolomitokat, mert lépten-nyomon másik bolygóra képzeli magát az ember - hozzáteszem, hogy bár némi túlzás azért van ebben, egyúttal jogos is egy kicsit ez az érzés. Gyönyörű volt a rálátás a Langkofel-re, a környék legszebb hegycsoportjára, de a Sella tömbje is vitézkedett, az uralmat egyre-inkább átvette, ahogyan magasabbra jutottam. A Sella felől jövő elágazás után (arról fogok majd visszatérni másnap ugyanebbe a kereszteződésbe) már végképp a magashegyi szerpentines hágómászás érzése lett úrrá rajtam. A nap ki-kisütött, de a komor felhők is inkább szépek voltak, mint félelmetesek.

A Sella-csoport a Passo Pordoi felé tekerve

Rövidebb idő után értem fel, mint gondoltam. Az óriási Sella csúcsa felhőkben volt, mellbevágó volt a tér kiteljesedése. A táblánál fotóztam egyet-kettőt, aztán továbbmentem, de kisvártatva újból fékeztem. Egy emlékmű is volt a hágóban, méghozzá kedvenc kerékpárosom, Fausto Coppi emlékműve. Hihetetlen megható alkotás. Csak egy olyan nemzet emelhet ilyen művet, amelyik tényleg érti a sport nagyszerűségét és az ember teljesítményét. Hej, Magyarország, mennyit kell még tanulnod...!

A túloldal parádés volt, a gurulás pedig rossz nem lehetett ilyen helyen. Sok kerékpározóval találkoztam, egy négyfős csomagos túrázó csapat volt a legemlékezetesebb: a fickók közül a legfiatalabb sem volt fiatalabb 60-nál, azt állítom...

Gurulás a Passo Pordoi-ról

Arabba falujában a meteorológiai megfigyeléseknek szenteltem néhány percet. Ugyan a nap továbbra is sütött, a fellegek kezdtek megsokasodni. Gyorsan elcsíptem egy boltot a déli zárás előtt, én voltam az utolsó, akit kiszolgáltak. Úgy döntöttem, irány a Campolongo.

Mászás közben Livinallongo völgye felé volt jó a kilátás (erre mehet tovább az utazó, ha nem a Campolongo-t választja), nézegethettem kedvencemet, a Pelmo-t a távolban. Alig néhány perc telt csak el, amikor kezdtem megbánni, hogy bevállaltam a hágót: elsötétült az ég. Mintha néhány csepp is rámhullott volna. Gyorsabbra vettem a tempót. Arabba 1602m-en fekszik, a Campolongo pedig mindössze 1875m magas, tehát nem kellett félnem a sok órás mászástól. Amikor közeledtem már a csúcshoz, a felhők tényleg megsokasodtak, megjött tehát a front. A hágón összefutottam egy német sráccal, aki szintén a kört csinálta könnyű országútijával, csak ellenkező irányban. Lefényképeztük egymást a táblánál, aztán megjegyeztük, hogy még lehet, hogy találkozunk.

Corvara felé gurulva a Passo Campolongo-ról

Gurulni kezdtem, a lelki szemeim előtt felrémlett egy szakadó esős, szétfagyós ereszkedés rémképe. Aztán - nem történt semmi. A felhők továbbra sem voltam barátságosak, de kissé feloszlottak. A gyors ereszkedés vége Corvara-ban volt 1555m-en, itt döntenem kellett, hogy mitévő legyek. Különösen amiatt gondolkodtam el, hogy jó kis camping is volt a városka szélén.

A nap viszont ismét kisütött, így leültem egy fa alá, hogy megebédeljek. Miután jóllaktam, arra az elhatározásra jutottam, hogy a következő hágó, a Gardena még biztosan meglesz azelőtt, hogy a „gyilkos front" ideérne. El is indultam. Szerpentin szerpentint követett, látványos és tekerős volt a hágóút. Kezdtem megbánni a betömött olajoshalat, gyomorgörcsök kínoztak. Egy ilyen kajára pihenni kell órákat, nem pedig mindent beleadva tekerni...

Felvonó és szerpentinek a Passo Gardena (Grödnerjoch) alatt

A hágóba felérve megritkult a felhőzet, optimistább lettem. Maga a hágó, a Gardena (2121m) nem volt rám különösebben nagy hatással, bár éppen csúnyának azért nem neveztem volna. A Langkofel ismét feltűnt nyugat felé. A hágóban lévő táblán Dél-Tirol mindhárom hivatalos nyelvén rajta a volt a hágó neve.

Gurulás közben a hasfájás is elmúlt, az időjárás felől pedig nem volt kétségem: a front java valószínűleg északabbra ment el, ide csak a rémisztgetős felhőkből álló széle jutott. Így különösebben nagy fenntartásom nem volt azzal kapcsolatban, hogy a Sella még kijár erre a csodálatos napra. Nem volt könnyű az emelkedő, néhol elég meredek lett az út, de a Langkofel szépsége feledtette a szenvedést. Már a hágó előtt volt egy épületcsoport, ami egy pillanatra megtévesztett, de az „igazi" hágó sem volt már messze. Felfelé menet egy szemből jövő kerékpárosban ráismertem arra a srácra, akivel a Campolongo-n találkoztam, vigyorogva integettünk egymásnak...

A hágón (2240m) ismét összecimboráltam néhány némettel, akik természetesen szintén a híres "Sella-Runde"-ét tekerték végig. A kilátás ebből a hágóból volt a legpazarabb, másnapi útvonalam, a Fedaia hágó felé is próbáltam elsasolni. A Dolomitok legmagasabb csúcsa, a Marmolada (3343m) és annak gleccserei foglalták el a tájat abban az irányban. Fotózás után gurulásba kezdtem, de nagyon sokszor megálltam, mert a látvány egyszerűen leírhatatlan volt.

A Langkofel és a Passo Sella gurulás közben visszanézve

Beleágaztam délelőtti utamba, ezután már tényleg csak néhány perc volt, míg visszaértem Canazei-be. Itt előbb megbizonyosodtam afelől, hogy melyik úton kell másnap továbbmennem a Fedaia felé, majd megközelítettem a campinget, amit már idefelé jövet is láttam. A campingben a sátorhelyem mellett felállított „szomszédsátor" RP márkájú volt, így biztos lehettem benne, hogy magyarok. Nemsokára megérkeztek túrájukból. Beszélgettünk egy sort. Aztán aludni mentem.

Mi tagadás: bár nagy szint nincs ezen a körön, csomagosként büszkeséggel töltött el, hogy viszonylag rövid idő alatt végigtekertem. Mindenkinek ajánlom ezt az útvonalat, aki kerékpárral a Dolomitokba érkezik...

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2010 Kelet Svájc, Dolomitok 4.
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat